„Megszűnhet a nincstelenség Magyarországon, amennyiben megvalósítják azt a koncepciót, amit egy független független szakértői munkacsoport dolgozott ki a feltétel nélküli alapjövedelem kialakítása érdekében. A Bánfalvi István vezette LÉT munkacsoport szombaton ismertette a programot a nagyközönséggel a budapesti Kossuth Klubban, több mint teltház előtt. [1]
Jelentette ki ünnepélyes hangnemben az egyik vezető hetilap. Nagyon szép és jó, hogy az értelmiség részvétben szenvedő tagjai időt találnak az ilyen hóbortotokra, eszmefuttatásokra, sőt, amint értesülhetünk a cikkből, konkrét számításokra is. Ez rendjén van, de mindemellett valódi, égetően fontos kérdésekkel kéne foglalkozni, azokra válaszokat találni. Elsősorban arra kell választ találnunk, hogy mik azok a fontos közpolitikai célok, amelyek fontosak, amelyek elérendőek vagy megoldandóak, amelyek méltóak a megoldásra. Ilyen célkitűzés a LÉT-et bemutató tanulmányban a „gazdaság élénkítése”, ami Andor Lászlótól származó idézetben van feltüntetve mint olyannyira fontos célkitűzés:
Andor László az Európai Bizottság biztosa szerint „Az alapjövedelem képes lehet a gazdaságot élénkíteni, általa az eddig reménytelennek tartott településeken is megjelenhet a vásárlóerő, a jelenleginél nagyobb keresletet biztosítva a helyi gazdaság szereplői számára. [2]
A reménysugarak áttörni látszanak a sötét felhőkön, sőt, megjelenik isteni csodaként a „vásárlóerő”! Hurrá, ez igazán megérdemel egy tapsot. Arról nincsen szó, hogy miért fontos egyáltalán a gazdaság, miért szükséges gondolkodó embernek a gazdaság állapotával foglalkoznia. Kilóg a lóláb amikor a szerzők kijelentik kategorikusan, magától értetődően, hogy a céljuk nem egyéb, mint a piacgazdaság megújítása. Boldog-boldogtalannak célja ez, kategorikus imperatívusz, megkérdőjelezhetetlen igazság. A piac, vélik a szerzők, válságban van (noha ezt semmilyen adattal nem támasztják alá – a pénzpiacok és statisztikai adatok manapság mást mondanak!), erre a válságra vagy vélt válsághelyzetre pedig gyógyír lehet a LÉT, azaz, definíciójuk szerint, ha:
Kivétel nélkül minden tartósan Magyarországon lakó állampolgárnak (ha nem külföldön adózik), biztosít a magyar állam havonta egy pénzösszeget, ami őtfeltétel nélkül megilleti, mert ez az életéhez, a létéhez és egyben a személyéhez fűződő, elidegeníthetetlen, alkotmányos alapjoga. Ez a LÉT. 2015-re kalkulálva, havonta gyereknek 25, felnőttnek 50, várandós édesanyának 75 ezer forint készpénz jár, amiért cserébe nem követelhető semmilyen magatartás, amin nincs közteher, és ami szabadon elkölthető. [3]
Meg kell vizsgálnunk bármilyen intézkedés esetében annak motivációit, a célkitűzéseket, valamint az intézkedés lehetséges eredményeit. Meg kell vizsgálnunk mindenekelőtt, a kezdeményezők motivációit annak megállapításához, helyes vagy helytelennek tekinthető egy kezdeményezés. Kivétel nélkül megfigyelhető, hogy a modern társadalom keretei között még a munkából élő dolgozókat és a munka világából kiszorult osztály érdekeit önmaga képtelen megfogalmazni, artikulálni. Létrejött a tizennyolcadik század óta egy olyan társadalomelméleti elképzelés, és politikai irányzat, mely szerint ezen állapot a szegények kirekesztődéséhez vezetne, ezen kirekesztődés elkerülése végett pedig szükséges helyettük fellépnie a felelős, értelmiségi embernek. Ezért a baloldali igyekszik, mintegy altruista módon közbenjárni a szegények nevében a hatalommal szemben, sőt, minden igyekezete a döntéshozó hatalom megszerzésére irányul a szegények képviseletének megvalósítása érdekében. De valóban kell-e egyáltalán képviselni azokat, akik nem tudják képviselni önmagukat? Társadalomtudósnak semmit sem szabad magátólértetődőnek tekintenie. Viszont a LÉT/feltétel nélküli alapjövedelem népszerűsítői ezt a szabályt, az elfogulatlanság szabályát, elvetik amikor önmagukat mint a szegények szószólóiként értelmezik. Természetesen nem néz ki valami jól az, ha rögtön úgy lépünk a közvélemény elé, mint a koszos nincstelenek képviselői. Ezért a szélesebb közönség önérdekére alapoznak:
"LÉT miatt csökken a túlélésért folyó küzdelemből fakadó agresszió, sőt, még a bűnözés sok formája is. A pénzügyi veszteseknek is enyhül a szégyenérzetük, mert szűnik a „nemzeti nyomor”. És mindenkinek nőhet az önbecsülése, mert a LÉT erősíti az egymástól távolra került emberek összetartozását. Mindez igaz lehet azokra is, akiknek a jövedelmi pozícióit a LÉT nem változtatja meg." [4]
Azon alapul az egész gondolatmenet, hogy egy vesztes elsősorban pénzügyileg „vesztes”. Mivel az ember elsősorban anyagi lény, problémái is elsősorban a megfelelő anyagi javak nélkülözésében merülnek ki. Rejtélye a modern világnak, miközben hebzselünk a javakban, mégis akadnak embertársaink akiktől szinte fél a pénz. Kezeik közül kicsúszik a pénz, hiába adunk nekik. Léteznek olyan embertársaink, akiknek az egzisztenciája szinte taszítja a pénzt. Szükségszerű, hogy a pénz oda jusson, ahol leginkább „hasznosul”, azaz, ahol leginkább képes szaporítani magát. A tőke mozgásirányának, szabad mozgásának bármely torzítása ennek alapján a tőke működési logikáján való erőszaktevés. Normális esetben, egy szabad piacgazdaság keretein belül, a monetáris eszközök oda jutnak ahol hasznosulhatnak. Azok számára tilos pénzügyi eszközökkel rendelkezniük, akik képtelenek megfelelően hasznosítani a monetáris eszközöket. A pénz ugyanis eszköz, a szabadságnak egyfajta megtestesülése. Ha tetszik, ha nem, aki nem rendelkezik pénzzel, kinyilvánítja saját, szabadságra való alkalmatlanságát. Pontosabban szólva, azokról jelenthetjük ezt ki, akik nem vonulnak ki a társadalmi munkamegosztásból. Szabad az, aki képes pénz nélkül élni anélkül hogy vágyakozna rá, azaz, monetáris célkitűzésektől eltérő célkitűzésekkel rendelkezik, olyan normák szerint él amelyek nem igényelnek monetáris eszközöket. Valljuk be őszintén és kíméletlenül: a legtöbb szegény vesztes! Vesztes, mert a kivonulás helyett továbbra is ragaszkodnak közülük legtöbben pénzügyi eszközökkel elérhető célokhoz. A szegény nem azért szegény, mert nem rendelkezik pénzzel. Ha még az volna a helyzet, egyszerűen orvosolhatnánk a problémáit pénzügyi transzferekkel, amint a kezdeményezés szószólói is kinyilvánítják. Azonban sokkal nagyobb gonddal van dolgunk: a szegénynek fogalma sincs, mit kezdjen a pénzzel. Ha rendelkezne ötletekkel azt illetően, hogy pénzügyi erőforrásaiból miként legyen több, miként hasznosítsa társadalmilag hatékony módon a pénzét, akkor bizony nem volna szegény! Segéllyel jutalmazni az ötlettelenséget annyi, mint olajat önteni a tűzre, újabb anyaggal táplálni egy végtelen feketelyukat. Abból a feltételezésből indulnak ki a kezdeményezés támogatói, hogy a semmiből lesz valami, hacsak többet adunk hozzá. Az ötlettelenség, a buta tanácstalanságnak viszont nem lesz gyógyírje bármi a tudáson kívül. Csakis a megfelelő tudás átadása teheti képessé az embereket arra, hogy hatékonyan részt vehessenek a piacgazdaságban, amennyiben célunk egyáltalán a piacgazdaság további növekedésének elősegítése! Mert az sem magától-értetődő. Amennyiben a jövő ökológiai kihívásaira kívánunk válaszokat találni, egyenesen tilos volna az életszínvonal további emelésével, a fogyasztás bővülésével foglalatoskodni. Sőt, a társadalomtudósoknak a miné rövidebb idő alatt véghezvihető életszínvonal-csökkentéssel kéne törődniük, valamint olyan normák kidolgozásával, elterjesztésével amelyet a társadalomtudomány „posztmodernnek” vagy „posztmateriálisnak” nevez. A semmiből nem lesz valami, ez alapvető igazság amelyet az alábbi képlettel is kifejezhetünk:
semmi+semmi=semmi
Ezt úgy is kifejezhetjük, hogy:
0+0=0
A segélyezés (mert valójában egyfajta átkeresztelt segélyről van szó) csak táplálja az ürességet, a szabadságnak, a szabadságnak mint tudatállapotnak a megtagadásával egyenértékű. Abban a pillanatban, amint a szabadságot anyagi létállapotként értelmezzük, ott valójában megszűnik a szabadság. Bensőséges tudatállapot a szabadság, a jövőbeni döntési lehetőségek számbavételének képességeként értelmezhetjük. Az, hogy kinek milyen lehetőségek állnak rendelkezésére, a szabad piacgazdaság keretein belül az anyagi erőforrások feletti rendelkezés határozza meg. Viszont automatikusan nem következik a szabadság gyakorlásának képessége az anyagi erőforrások birtoklásából. Szabad versenyen alapuló piacgazdaság keretein belül a vesztesek nem rendelkeznek azokkal a személyiségjegyekkel amelyek szükségesek a piaci siker eléréséhez. Hagyományosan a kapitalista etika a munka megtestesülését látja az anyagi javakban. A protestáns munkaetika szerint az ember munkája szavatolja az általa elért anyagi eredményeket. Munka híján nincsenek anyagi erőforrások, mert megfelelő támaszték, tehetség, a tehetségnek valamilyen megnyilvánulása híján a személy rövid időn belül elveszíti pénzét. Ezt szolgálja az a folyamat, amelyet Joseph Alois Schumpeter nevezett „kreatív rombolásnak”. Ennek a kreatív rombolásnak nemcsak egyes vállalkozások esnek áldozatul szabad piacgazdaság keretein belül, hanem egész iparágak, az azokban munkát vállaló emberekkel együtt. Tetszhet nekünk vagy sem, egyetérthetünk vele vagy háboroghatunk ellene, de ez a kapitalista gazdaság működési logikájának egyik alapvető eleme. Számos piaci torzítás létezik, számos nagyvállalat létezik amely megengedheti magának hogy ne vegyen részt a szabad versenyben, hosszútávon viszont mégiscsak a verseny jellemző a piacgazdaságra. Amennyiben bennünk zavar ez a tény, humanitárius módon együtt érzünk az elesettekkel, velük szemben igazságtalan ha nem adunk nekik megfelelő alternatívát. Márpedig az alternatíva a piacgazdaságból való kilépés. Nem megoldás a piacgazdaság keretein belül tartani olyan embereket, akik bebizonyították magukról az ahhoz való alkalmatlanságukat. Lehet papolni a fogyasztás növekedésének fontosságáról, viszont ez csak az általunk mint társadalompolitikusok kiszemelt csoportok megsegítésére irányuló erőfeszítéseink csődjéhez vezethet el. Új anyagi erőforrások bevonása nem segít a szegényeken, állítjuk mi, mert a szegénység tudatállapot. A szegénységet a tanulmány szerzői mint létállapotot definiálják, Dahrendorf alapján:
A szabadság nem lehet előjog, ez pedig azt jelenti, hogy a szabadság politikájának egyik törvénye, hogy minél több ember, elvileg minden ember hozzájusson azokhoz a jogokhoz és ahhoz a kínálat hoz, amelyeket mi magunk már élvezünk. ... Ahhoz, hogy ezt megoldjuk, nem lesz elég búcsúcédula vásárlása. Szükség van a belátásra, a fantáziára, a türelemre, a kitartásra és mindenekelőtt az emberi jólét javítását célzó fáradhatatlan kísérletekre. Ez éppúgy érvényes a gazdag országokban élő kirekesztettekre, mint a szegény országokbeli nagy többségre. A tevékeny szabadság céljával egyenlő mértékben lényegesek azok az eszközök is, amelyekkel ezt a célt elérjük. Az egyik ilyen eszköz azoknak a szabályoknak összessége, amelyek által intézményes formát ölt a szabadság, tehát a szabadság alkotmánya. ... A szabadság mint cél elérésének másik eszköze kevésbé ismert, ... ez az életesélyeket felölelő alapellátottság, amihez elvileg mindenkinek, tehát minden egyes embernek joga van. ... A szabadsággal összeegyeztethető egyenlőtlenség határa ott húzódik, ahol a kedvezményezettek elvitathatják a hátrányos helyzetűek részvételi jogait, illetve a hátrányos helyzetűek teljesen kiszorulnak a részvételből a társadalmi, gazdasági és politikai folyamatban. Mindkét esetben csupán az segít, ha az alapellátottság mindenki számára biztosított. [5]
Nagyon problémás gondolatmenet ezen materialista szegénység-értelmezés. Sokkal célszerűbb volna a szegénységet mint tudatállapotot értelmezni, fenomenológiai alapon. Hiszen még akkor is, ha fenntartjuk azon nézetet, mely szerint az anyag határozza meg a tudatot, még abban az esetben is elkerülhetetlen azon következtetés, mely szerint elsődlegesen tudatállapot a szegénység, nem pusztán pénznélküliség. Ha csak egy valaminek a hiánya volna a szegénység, orvoslása nem igényelne különös erőfeszítést. A valóság ezzel szemben az, hogy elkerülhetetlen a szegény-tudat kialakulása azok körében akik tartós ideje nélkülöznek. A nélkülözőkkel szemben embertelenség egy olyan társadalmi rendnek a rájuk való erőltetése, amelynek alapvető működési logikája eltér az ő tudatállapotuktól. Élnek köztünk olyan emberek, akiknek a tudatállapota összeegyeztethetetlen a piacgazdaság működésével. Egyszerű tényleírás ez. Valamennyi nincstelen ember egész életében nem is tapasztalta meg a piacgazdaságot, szüleik pedig utoljára a Kádár-rendszer igencsak piacidegen körülményei közepette vállaltak munkát, méghozzá olyan ágazatokban ahol végképp nem érvényesült a piaci logika. Fogalmuk sincsen az ilyen embereknek, mit kezdjenek a pénzügyi erőforrásokkal. Felelőtlenség a legjavából őket olyan eszközökkel felruházni, amelyek egy olyan rendszerben való működésre jogosítanak fel, amelyik tőlük idegen. Hogyan tudunk feltétlen alapjövedelmet biztosítani mindenkinek olyan társadalomban, amely kivételek nélkül kivételez, a társadalom minden szintjén? Ez a társadalmi-gazdasági rendszer többi, versenyen alapuló részével annyira éles ellentmondásba kerülne, hogy a LÉT-pénz bevezetését követően nemhogy csökkenne a kulturális és szociális távolság a társadalom különböző csoportjai között, hanem elképesztő nagyságúvá válna. Nem megy együtt a kettő: külön közigazgatási egységekre volna szükség, méghozzá két különböző országra vagy országrészre ezen cél megvalósítása érdekében. Annyiban oldhatjuk meg a szegények problémáit, amennyiben a). területi alapon biztosítunk nekik egy olyan területet, ahol kivételesen nem érvényesül a piaci logika, hanem alternatív társadalmi logika érvényesül a mindennapi életben vagy b). módosítjuk a tudatállapotukat, azaz, alkalmassá tesszük őket a szabad piacgazdaságban való részvételre. Természetesen a Feltétel Nélküli Alapjövedelem védelmezői azt vethetik fel ezzel szemben, hogy az előbbi megoldás bizony a szabadságjogoknak durva, vállalhatatlan megsértése, nagymértékű szegregációval volna egyenértékű. Ettől nem riadunk vissza, ugyanis annak eldöntése, mi a vállalhatatlan és mi a vállalható, teljes mértékben szubjektív értékítélet kérdése, nem pedig tudományos kérdés. A második feltevéssel szemben pedig felhozhatják, hogy a LÉT-pénz szolgálhatja akár a szegények munkaerőpiaci integrációját is, hiszen lehetővé tehetné az egyébként nélkülöző, nincstelen, kínlódó emberek számára az oktatásba való bekapcsolódást, a képzési lehetőségek eddigi jobb kihasználását. Csakhogy a szegény tudatállapot eleve kizárja számos egyén esetében a szabadság által adott lehetőségekkel való élést, a lehetőségek megragadását. Ráadásul semmilyen komoly indok sem szól amellett, hogy ne kötődjenek feltételek az ilyen típusú juttatáshoz. A szabadságjogokat semmilyen módon nem korlátozná, ha a LÉT-pénz az oktatásban való részvételhez kötődne, vagy nem volna használható olyan javakra amelyek csak élvezeti jellegűek. Aki elzárkózik az oktatástól, annak előnyeitől, önmagát rekeszti ki, bármennyire is meglepő azoknak a jogvédőknek akik mindenütt diszkriminációt, hátrányos megkülönböztetést látnak, ha más okok miatt nem is, hát saját megélhetésük végett. Pusztán a létezés jogán adni pénzt valakinek értelmetlen egy piacgazdaság keretein belül, mert esélyegyenlőtlenséget teremt a LÉT-pénzzel élő és azt mellőző, munkából élő emberek között. Ráadásul semmilyen formában nem számol azzal a tanulmány, hogy esetleg, megfelelő szigorú korlátozások hiányában, miként volna megakadályozható a munkanélküliség aránytalan felduzzadása. Közgazdaságtani axióma ugyanis, hogy a nem megfelelően korlátozott segélyezés óriási munkanélküliséget generálhat. Egyáltalán nem világos továbbá, hogy a munkáltatóknak vajon miféle érdekük fűződne a munkahelyteremtéshez, különösen a megemelt adók következtében. A szociális irigység érződik ebből az egész koncepcióból, az irigység azok iránt akik ezen társadalom keretein belül az átlagnál tevékenyebbek. Amennyiben következetes kíván valaki lenni, a munkamegosztást mint olyat kell felszámolni, a társadalom teljes egészéből kiiktatni a versenyt, és olyan normák létrehozásán fáradozni amelyek túlmutatnak az anyagi érdeken és anyagi kényszeren. Valóban tevékeny akkor lesz valaki, amennyiben cselekvésének látja értelmét. Az értelemadás motívuma hiányzik az ilyen jellegű ad hoc megoldási javaslatokból, amelyek Grálként definiálják magukat, miközben vajmi kevésbé járulnak hozzá a kérdések valódi megoldásához. Tevékeny szabadságról annyiban beszélhetünk, amennyiben a cselekvő saját cselekvéseiket legitimnek, indokoltnak és értelmesnek találják. Attól hogy anyagi erőforrásokat juttatunk olyan nincstelen embereknek akik talán egyáltalán nem rendelkeznek normákkal, csak normátlanságuk további elmélyülését várhatjuk. Helyzetüknek javulását, túl a fogyasztás minimális bővülésén, az egyik-napról-a-másikra élés kinyújtásán, az anyagi jellegű segítségnyújtástól nem várhatjuk. Az embereknek célok kellenek, olyan célok amelyekért érdemes nap mint nap felkelniük. Olyan célok, amelyektől éppen a munkanélküliséf rémes tétlensége fosztja meg a dologtalanságtól megsújtott embereket. Több pénz helyett adjunk nekik munkát! Méghozzá olyan munkát, amelyet értelmesen végezhetnek el, és mindnyájunk javát, a társadalom javát szolgálja a sajátjuk mellett. Nem ingyen kenyérre van szükség, hanem tettekre, újabb cselekvési lehetőségek megadására. A munka az ember önépítő és önmegvalósító tevékenysége. A munkanélküli nélkülözi az önmegvalósítási lehetőséget, ezért a lehetőségek tárházát kell bővítenie a társadalompolitikának, elsősorban az oktatáson, a tudáshoz való hozzáférésen keresztül. Adjunk az embereknek esélyt arra, hogy kibontakozzanak! Munkát a kenyér mellé, ez a dolgok rendje!
HIVATKOZÁSOK
[1] http://hvg.hu/itthon/20140111_Itt_az_alapjovedelem__feltetel_nelkul
[2] http://www.255075.hu/upload/tanulmany.pdf , 3 old.
[3] u.o. 4 old.
[4] 7 old.
[5] 5 old.
